Elõadó: Land of Charon
Lemez: Asztrálgép
Stílus: dark
Évjárat: 1998
Honlap / Borító
Tabulatúra / Zene
Feltöltötte: arden
Egyéb: -
Kiadó: szerzõi kiadás
Kapható: ?

1. Az önmegváltó
2. Álmok romjai
3. Én, a gyalázatos
4. Keresztül a szívemen – V. T. –
5. Ha megszólal egy belső hang...
6. Égi dobok – Elveszett Útvesztők
7. A csillagút szerelmesei – Santiago de Compostela –

 

 

Az önmegváltó

Valahol egyszer oly régen
furcsa emlékek vártak a csendben
Bezárt ajtók fogcsikorgatva nyíltak,
a porba taszítva a hitem.
Maradj állva romjai előtt, de én felépítem újra, ami bennem
összedőlt.
Három nap elvész fél életemből,
ezt cselekszi mindig, ha valaki megöl
Nem félek már senkitől – ez néha olyan megható
A Belső Békém – kék színű pokol mozdít lassan valamit a
lelkem rejtekéből...
megismerem lépteit.
Menekülő gondolatok kínoznak
ha egyedül vagyok, amit megosztanék veled,
de a fájdalom nem ragyog,
szavad a szívemet szorító erő, de megváltoznom már túl késő.
Örökségem Tánc és Újjászületés
Többé nem szomjaznék rá, ha nem lenne szerep nélkül létezés.
Hóhér, nézz rám! Van még egy órád!
Olyan szomorú leszek majd, amikor a bosszú elvezet hozzád.
Szemem kiszúrva, hogy ne lássalak,
Fülemben ólom, hogy ne halljalak,
Csak a szívem utolsó percét számolom, szép lassan.
Visszafelé.
Ó, mondd Uram, mi jöhet még,
ez a szomjúság tarthat-e örökké?
Létezhet-e Önmegváltás?
Miért van az álom, ha felébredni fáj???
A kivégzés elmarad... Eljött Isthar...
 

Álmok romjai

Egyedül az éjben keresem az Istent,
vezessen az álmok éber valósága, ó igen, ó igen...
Nélküle én félek, és félelemmé változom
mozdulatlan testem virág lesz a sírodon, a sírodon...
Ha indulok egy hosszú útra, mert annyira hiányzol,
mint béke öreg napjaimra utam porából.
Amit láttam érezve, hogy nem vet rám árnyékot,
hisz Ő Maga volt az, ki Holt, de Álmodott velem...
Csak velem...
De nem volt mit mondanom, csak rettegve néztem rá.
Szép Napjaim felszíne már nem vonja körém falát,
mert Álmaim Romjain nem épülhet kártyavár...
Ha a sírodon nyílna virág, a szél elhozná illatát,
én magamba szívnám, mint nappal az éjszakát...
Bár szíved a porban, engem férgek falnak fel
A fájdalom enyhül... Maradni kell...
Aki megfeszült a bűnökért és a nagy hegy lábához ér,
az tudja, mi a Szépség.
Ragyogjon neked a fény.
A hangokat most bezárom,
már hívnak, mennem kell...
A halál itt van...
Közel, közel, közel...
 

Én, a gyalázatos

Hogyan lehetne meg nem történtté tenni a múltat, mi volt?
Hogyan lehetne újra érezni azt, ami előtte volt?
Az idő peremén járok körbe-körbe,
ha a lábam nyomában jársz, feszíts keresztre.
A kétség – az a híd, ami bennünket összeköt
A kétség – ez a világ, ami közöttünk áll
Nézd az eget – vörösre festeném, ha kérnéd, ezer
könnycseppért.
Egy Örökmécses, egy fénylő magány az élettagadó érzelmek
ablakán.
Néha néha a lábam alatt nem érzem már a földet
Néha néha a fejem felett hullámok csapnak össze
Néha néha egy isteni csodára vársz,
s néha a szemedből kiszökik a fény...
Nevén nevezett vágyak, mint ismerős akkordok,
hamisan véreznek, és lassan elhalkulnak...
Talán lehetnénk Rossz Szeretők elégve a Belső Pokolban,
vagy lehetnénk jó testvérek, titokban.
Te gyalázatos – rám hallgass és ne a szívedre
Te gyalázatos – megölted saját magad bennem
Új örökmécses, egy fénylő magány
az életigenlő érzelmek ablakán...
 

Keresztül a szívemen – V. T. –

Hallak – lélegezz!
Látlak – ragyogj!
Hideg van és hullaszag és csend, és csend, és csend...
Itt benn...
Nekem mécsest gyújt az éjjel, féltve őrzöm a titkát.
A szerelme úgy jár-kel bennem, min északi szél a hegyek
csúcsán.
A hitem megfordult, az Isten fejreállt,
a hajnal úgy alkonyul, mint egy negatív látomás
Magamban hordom a szenvedés titkát
a szándékaim teremtő csókját.
Egy illúzió, ami nem más, mint én.
A halálfélelem tükre az öröklét.
Ha magasra szállsz – nagyot esel.
A vér az élet – oldódj fel...
Legyél hű rabszolgám, élj gonoszul, de tisztán.
S király leszel...
Koldus szüzek között, a Szentek kurvái ők,
De miénk lesz majd az álom-idő...
„Ha farkaslelked éhes... vérrel etesd meg”
Látlak – Telihold
Vérvörös – Ragyogó
Édesen – Forró
Én vagyok – az Utolsó...
 

Ha megszólal egy belső hang...

Ha rámtör a sötétség szépsége, nem fáj
a félelmeim szülötte befelé fordulás... és eljön az éj...
és eljön az éj...
Ha megszólal egy belső hang, hogy égjek el, néha rám esik
az eső,
amikor vérző sebeket tépek fel, lágy hangja újra megöl.
A hajnal homálya néz – kötele a nyakamon.
Még halkan köszön rám egy emlék az éjszakából
Finom rándulás, hosszas remegés.
Csak egy lépés kellene...
De én ájultan úszom és könnyedén...
Agyam egy nehéz kő, amit vonszol a Karmakerék...
Vélt másik élet – de nem hagy nyomot az arcomon.
Csak a szemeimben égnek az erkölcs árnyaitól,
s így nézek rád ostobán mélyen és mélyebben.
Semmi nincs, amiért maradni kell – kiégett szívedbe rejtőző
álmod új reményt ígér...
Nincs idő, nincs tér, nincs nappal, nincs éj.
Csak a tények szürke füstjében égsz.
Ahol a sírkő málik és az emlékezet örök
Földberejtett sóhaja bennem is dübörög.
És saját magától fél, és tisztán sohasem lát...
Nézi csókjaim kétségét...
Kétségeim hamvát... Néha rám esik az eső...
 

Égi dobok – Elveszett Útvesztők

Minden, amit látok, vibrál és elég
De a testem egy börtön, illúziók tépik szét
A világtól amit kérek, talán túl sok, vagy kevés
Csendet és Békét
Talán túl sok, vagy kevés
Nem játszhatsz a tűzzel,
De a tűz játszhat veled
Nincs irgalom...
Megfeszülve ernyedni, születni és elveszni
Egy elveszett útvesztő magammal szembe jön.
Nem! Ez nem én vagyok...
Ez valaki más!!!
Az élet fájára kötném fel magam.
Űzött a lelkem, örök s hontalan...
 

A csillagút szerelmesei – Santiago de Compostela –

Éreztem már a föld illatát, bár nem voltam más, mint
homokban fűszál
De a vágyam az ég felé húzva fürkészte kék titkát
Az álmom az éjbe ringató reszketeg szeleken járt...
Most csillagod írja sorsom s jövőm
Néma ajkam, mint mindig álmokat sző.
És idegen földön ismerős alakok öleltek át.
Az arcukon félmosoly volt és egyszerű szánakozás.
Emlékszem rá...
Ha a porba lefekszem, az álmokat tisztábbnak érzem, míg
tart az utazás
Hontalan vendég a boldogság szívemben, de ajtaja mindig
nyitva áll...
Szent Jakab hívott talán túl későn.
„Égess fel mindent magad mögött!”
Szerelme a mindig későn valló idő,
Legbensőmbe lát
De én hű vagyok önmagamhoz, mint gondolat a könyve
oldalán...
Könnyem zápora minden éjszakán
Vonult el velem oda, hol senki sem lát
Áhítatban égve ővele szemben
Az útjára lépve és otthont keresve,
És szárnyat bontott a gyermeki naivitás
Egy pillanatra elhittem, hogy lehetek más
Egy gyönyörű nap, ami mindig csak felkel,
De nem ez az Igazság, nem igaz, Lucifer?!
Az vagyok én, akit szem nem lát,
Az Erő útját már nehezen viselem...
Hogyan lehetnék valaki más?
Könnyű záporok, vigyetek messze tovább...
Az a csillag egy fennkölt vágyakozás.
Egyre feketébb a már kékülő égen
Talán egy kijárat, vagy a létem kilincse?
Az a csillag olyan, mint nyíló virág
Azért vagyok itt, hogy lássam, de megyek tovább...
Ígérem, többé nem nézek az égre
Vár engem a mélység, hogy nyeljen el végre...
Célom az út
Utam egy cél
Célom egy út
Utam egy cél
Mindörökké...

^^^